Szeret - nem szeret

Engem nem szeret – többször lehet ezt hallani növényekkel kapcsolatban kertészkedők szájából. Én is ismerem a tünetet: "golyóálló" növény, nálam mégis mindig elpusztul. Egy ideig legalábbis. Nem egy növénnyel jártam így, bár mostanában a számuk csökken, mert próbálok minden lehetséges forrást felkutatni ilyenkor, hogy mi lehet az oka a "hálátlanságnak". Sajnos sok helyen nagyon felületes információkat kapunk. Például "napos-félárnyékos hely, jó vízáteresztő, humuszos talaj". Ennyi. De szerencsére már nagyon sok lehetőség van kutakodni. Főként, ha valaki olyan idegen nyelven is ért kicsit, amely jellemzően kertészkedő népek sajátja. Sokszor meglepődöm, hogy olyan cikkekben vagy videókban is találok hasznos információt, amelytől nem várnám, mert úgy gondolom, én balga, hogy az adott témáról már úgyis mindent tudok. Aztán felbukkan egy mondat, aminek hatására kigyullad a kis lámpa bennem, és megoldódik egy régóta bosszantó gordiuszi csomó. Többször jártam már így. Most néhány példát mondok, hátha sagítek vele másoknak is. Az Olvasó talán tudja már, hogy leginkább az évelőkben vagyok otthonos, ezért itt is inkább ezekről beszélek. 

Természetesen tételezzük fel, hogy a kertész az ültetésre váró növény alapvető igényeit ismeri (napos vagy árnyékos hely, nedvesebb vagy szárazabb, tápanyagdúsabb vagy szegényebb talaj), és ennek megfelelően választotta ki a helyét. Azt is tételezzük fel, hogy a növény nem beteg, lombja, gyökérzete egészségesnek látszik! Mitől pusztulhat el mégis, nem sokkal azután, hogy kiültettük a kertbe vagy nagyobb edénybe? 

1. Nem áztattuk be a földlabdát ültetés előtt. Ezt cserepes növényeknél is érdemes megtenni, és akkor is, ha nem érezzük száraznak a földet. A termesztőközeg nagy része tőzeg, és ha ennek belseje esetleg már kiszáradt, akkor nem elég pusztán az ültetés utáni alapos beöntözés. Merítsük cserepestől egy vödör vízbe, és addig hagyjuk benne, amíg már nem jönnek fel levegőbuborékok! Ezután ültessük el, és megint öntözzük, immár a körülötte lévő földet is alaposan! Ha ez száraz marad, gyorsan elszívja a vizet a benedvesített földlabdától. A fentiek a szárazságtűrő növényekre is érvényesek!
2. A földlabdát már teljesen átszőtte a gyökérzet, nemezszerű masszát képez, és ezt nem "szaggattuk" fel. Tulajdonképpen az ilyen növényt legjobb meg se venni, de mondjuk, hogy valamilyen "érthető" okból mégis megvettük. Ha ültetés előtt kézzel vagy éles késsel kissé nem tépkedjük fel ezt a nemezesedett gyökérzetet, akkor nagy eséllyel a növény gyökerei nem tudnak kinőni ebből a szövetből, és addig él, amíg tart a benne lévő tápanyag vagy amíg saját magát meg nem fojtja. Talán találkoztunk már olyasmivel, hogy elpusztult egy kb. egy éve ültetett növény, s amikor kiástuk, a földlabda ugyanúgy őrizte a cserép formáját, mint amikor ültetés előtt kivettük belőle.
3. Tudni kell, hogy a lágyszárú évelők között is, mint a fáknál, vannak rövid és hosszú életűek. Leginkább a két szélső kategóriánál (nagyon rövid vagy nagyon hosszú) szokott előállni az a helyzet, hogy "nálam mindig elpusztul". Vannak olyan évelők, amelyek csak 2-4 évig élnek, nem csoda tehát, ha gyakran pusztulnak. Ilyenek a cickafark (Achillea millefolium), a kasvirág (Echinacea) egyes fajtái, menyecskeszem (Coreopsis), évelő szarkaláb (Delphinium), tűzeső (Heuchera), a méhbalzsam (Monarda) egyes fajtái stb. Mások rövid életűek, de magról újra szaporíthatók házilag is, vagy saját maguk gondoskodnak utánpótlásról. Már persze ha a kertész nem nagyon pedáns, és nem vágja le mindig az elnyílt virágokat. Ilyenek a harangláb fajok (Aquilegia), egyes harangvirágok (Campanula), a sarkantyúvirág (Centranthus), díszgyertya (Gaura), varfű (Knautia macedonica), árvalányhaj (Nasella tenuissima), kúpvirág (Rudbeckia hirta), ernyős verbéna (Verbena bonariensis). Vannak olyanok, amelyek viszont évekig élnek, de csak egyszer virágoznak, aztán elpusztulnak. Legismertebbek ezek közül talán a kövirózsák (Sempervivum), de van néhány kőtörőfű (Saxifraga), és ebbe a csoportba is tartozik néhány harangvirág faj (pl. Campanula incurva). A kövirózsák és kőtörőfüvek azonban virágzás közben jó esetben új levélrózsákat is fejlesztenek, amelyek akár az anyatövön, akár leválasztva átveszik a stafétát, tehát maga a növény nem pusztul el teljesen. Talán furcsa, de olykor a leghosszabb életű evelők hozzák zavarba legjobban a kertészt azzal, hogy "mindig" elpusztulnak. Ők ugyanis esetleg évekig azzal vannak elfoglalva, hogy nagy gyökérzetet növesszenek, s addig a föld feletti részük kevéssé fejlődik. Előfordulhat, hogy egy másik, sokkal gyorsabban fejlődő  faj, legyen bár jóval rövidebb életű, mégis elnyomja nehezebben növekvő társát, amely ebbe bele is pusztulhat. Vagy a kertész azt hiszi, azért nem fejlődik jól a növénye, mert nem érzi jól magát az adott helyen, ezért próbálja átültetni, amit aztán az nem él túl. Ilyen hosszú életű, de lassan fejlődő a medveköröm (Acanthus mollis), sisakvirág (Aconitum), palástfű (Alchemilla), az őszi szellőrózsák (Anemone x hybrida), szívvirág (Dicentra), borkóró (Thalictrum) stb. fajok és fajták. 
4. Érdemes tudni az egyes évelőkről, hogy mennyire viselik el fák, cserjék gyökérkonkurrenciáját. Lehet, hogy árnyéktűrő egy növény, de nem bírja nagy fák talajfelszín közelében lévő gyökerei között (amilyenek a fenyőfélék, nyírfa stb.), mert víz- és tápanyagigényes. Az ilyenek, ha nem kapnak a kevésbé igényes társaiknál több vizet és tápanyagutánpótlást, akkor szép lassan elsorvadnak. Vagy olyan – már idősebb – fák alá kell ültetni, amelyek gyökere mélyre hatol. 
5. Fontos lehet még, hogy milyen módon terjed az adott növény. Vannak évelők, amelyek jól bokrosodnak ugyan, de gyökérzetük nem terjed, mindig csak egyetlen gyökérnyak marad, amely nem osztható szét. Éppen ilyen például a fent említett rövid életű fajok nagy része. Vagy esetleg föld feletti hajtásokkal terjednek, de ezek nem gyökereznek le. Mások viszont vagy földalatti sztólókkal vagy rizómákkal "haladnak", vagy föld feletti hajtásaik új gyökereket növesztenek amint van hova. Nyilvánvaló, hogy az egyetlen gyökérzettel rendelkezők sokkal sérülékenyebbek. Ha a fűnyíró, egy kedvenc vagy éppen hívatlan állat megsérti a gyökérnyakat, vagy elrágja az egyetlen karógyökeret, abba belepusztul a növényünk. A gyökérfejlesztési készséget megfigyelve tulajdonképpen szinte biztosra megállapíthatjuk, hogy rövidebb vagy hosszabb életű csoportba tartozik a növényünk.    
6. Végül, de nem utolsósorban: kutassuk fel az egyes fajokkal kapcsolatban, hogy mennyire tűrik a talaj bolygatását a környezetükben, valamint az átültetést. Ha kevésbé, akkor ne turkáljunk sokat körülöttük, és ne ültetgessük át állandóan! Ilyenek pl. a sisakvirág (Aconitum), tündérfürt (Aruncus), téltemető (Eranthis), poloskavész (Actaea) stb. fajok és fajták. Másoknak viszont éppen azzal hosszabbíthatjuk meg az életét, ha gyakran tőosztjuk, átültetjük (pl. infű /Ajuga/, imola /Centaurea/, méhbalzsam /Monarda/, díszpipacs /Papaver/, kankalinok /Primula/ stb.)

Bár gyakran azt szoktam mondani: a növények nem olvasnak kertészeti szakirodalmat, nem hallgatnak előadásokat, ugyanakkor azt gondolom, nekünk viszont mégis érdemes. Minél többet tudunk egy fajról, amelyet szeretnénk nevelni, annál több az esély, hogy nem vallunk kudarcot vele. Olykor egészen apró dolgon múlhat a dolog.