Hatra hat?

Divatos fogalom – bár nem új – az érzékek kertje. Kertépítők, kertészek arról beszélnek, olyan kertet kell építeni, amely mind az öt érzékszervünkre hat. 

Ennek kapcsán jutott eszembe: egyszer régebben olvastam arról, hogy egyes tudósok szerint valójában 6 érzékszervünk van. Egyelőre inkább elmélet, hogy van egy hatodik: a tudatunk. És ide sorolják a telepátiát, megérzést. Van aki “hisz” ebben, van aki nem, de a kertben működik valami ilyesféle érzékszervünk, anélkül állíthatom, hogy misztifikálni próbálnék bármit, ez sosem volt jellemző rám. A jó kertészkedéshez mindig elengedhetetlennek tartottam némi elméleti tudást, úgy a botanika mint a növényélettan terén. 

Mégis azt mondom: aki sokat és maga kertészkedik, vagy legalábbis növényeket gondoz, az néha “megérez” dolgokat. Például azt, hogy egy adott növény idén végre-valahára virágozni fog. Párom azon mosolyog gyakran, hogy "megfenyegetek" egy-egy növényt: ha idén sem virágzol, a komposzton végzed! (Kedves kertbarát ismerősöm mondta: "nincs olyan rossz növény, amelyből ne lenne jó komposzt.") Túlzás nélkül: még abban az évben rendszerint virágzik a megfenyegetett. 

Nyilván először a látvány hat ránk. Látjuk, hogy a növényünk szép nagy, egészséges, de még soha nem láttuk virágát. Ez jó esetben hat a tudatunkra, és úgy “érezzük”, hogy idén már “illene” neki virágoznia. Úgy gondolom, az ilyen érzés mögött ismeretek, elméleti tudás van arról, hogy milyen életkorban, milyen fejlettségi fokon, milyen feltételek mellett képes egy adott faj virágozni. De pont ez a szép és emberi benne: tanultunk, megfigyelünk, és a megfigyelt dolgok hatnak a tudatunkra, kiváltanak egy érzést vagy gondolatot, reményt, nevezzük, aminek akarjuk. Aztán történik, ami történik, s ez – akár pozitív akár negatív – megint kíváncsiságot, tanulási vágyat vált ki. Egy szenvedélyes orchideagyűjtő ismerősöm története a következő: egyik este éppen eloltotta a villanyt az üvegházban és már ki akart lépni az ajtón, amikor hirtelen valami furcsa érzése támadt. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy vissza kell mennie megnézni újra az egyik növényt, maga sem igazán tudta, miért. Villany fel, vissza az üvegházba! S azon az orchideán, amelyik "visszahívta", egy hatalmas meztelencsiga lakmározott. Lehet, hogy mese az egész, és csak a társaság szórakoztatására találta ki, vagy kissé átírta a dolgot. De kivel nem fordult még elő, hogy utolsó percben mentett meg egy növényt a szomjanhalástól vagy a csigáktól, egyéb bajtól, valami furcsa, hirtelen támadt ötlettől vezérelve? Vagy mert "futtában" látott valamit, ami csak később tudatosult benne. Nem hinném, hogy természetfölötti sugallat ez, hanem a gondos kertész intuíciója, a rendszeres kerti munka hatása a tudatra. 

Aki műveli, tudja jól, hogy a kertészkedés türelemjáték. Akár építem a kertem, akár a bele való növényeket szaporítom, munkám gyümölcsét évek, esetleg évtizedek múlva fogom "leszedni", már ha egyáltalán én szedem le, és nem a gyerekeim. El kell képzelnem, meg kell álmodnom, és hinnem kell, hogy jó lesz, másképp nem megy. 

Én ezt is szeretem a kertben, kertészkedésben, és azt gondolom, hogy az a legszebb, ha a kert ilyen módon igenis valamiféle hatodik érzékszervünkre is hat, akár elfogadjuk, hogy van ilyen, akár nem.