Én miért nem?

Miért nem vagyok híve a helyben komposztálásnak?

Talán mindenki tudja már, mi a helyben komposztálás, de azért megemlítem, nehogy félreértés essék. Leginkább évelőágyásokban illetve lombhullató fák alatt használatos kertészeti találmány. A lágyszárú növények ősszel elszáradt lombját, a fák lehullott levelét nem visszük el a helyszínről, még akkor sem, ha nem elvitetnénk, hanem saját célra komposztálnánk. Mert minek elvinni, és aztán komposzt formájában újra vissza? Ez sok munka. Ha egyszerűen levágjuk, és kissé összeaprítjuk a növény föld(felszín)i maradványait, aztán visszaszórjuk a tetthelyre, vagy legalábbis ugyanabba az ágyásba, ezzel megspóroljuk egy részét annak a bizonyos sok munkának. Ugyanígy a lehullott lombot a helyén hagyjuk. A tél folyamán összeesik, tavasszal kinő alóla a fiatal növényzet az évelőágyásban és a lombkorona alatt egyaránt, s az idők folyamán a visszadobált “hulladékból” tápanyagdús föld lesz.

Mindez nagyon jól hangzik, és azt nem állítom, hogy ha nem lenne segítségem a férjem, akkor sem így csinálnám. Mert ha az ember komposztál, akkor ugye kell komposztáló, nem is egy, annak kell hely a kertben, nem is kevés, ami éppenséggel nem a kert központi látványossága lesz. S az még hagyján, hogy a hulladékot oda kell vinni, de a komposztot néha kéne forgatni, hogy levegőzzön, és amikor elkészült, ki kell szedni, netán még át is rostálni. Rostálatlan komposztot csak mulcsként érdemes használni.  Ezt is elmondom, miért, hátha valaki nem tudja. Azért, mert abban még lehet sok félig bomlott növénymaradvány, mint az ágdarabok vagy a konyhai hulladék egy része. Ezeket nem jó belekeverni a talajba, mert esetleg ún, pentozán hatást idézhetnek elő, ami konkrétan nitrogénhiány az adott területen élő növényekre nézve. Ugyanis ezek a maradványok tovább bomlanak. Eleinte a giliszták, pajorok és mindenféle apró talajlakó lények csócsálják őket, de amikor már egészen föl vannak aprítva, akkor jönnek a baktériumok, és a végső “földdé alakítást” ők végzik el. Csakhogy a baktériumoknak az élethez rengeteg nitrogénre van szükségük. Azért bontják, ami még bontható, hogy nitrogént nyerjenek, nem irántunk való jószándékból. Viszont minél több a bontani való, annál jobban elszaporodnak, annál több nitrogént esznek. Végül már eleszik a növények elől is esetleg, a növényünk pedig elkezd nitrogénhiányban szenvedni. Ezt hívják pentozán hatásnak. Tehát talajba keverni csak olyan komposztot érdemes, amelyet már alaposan átrostáltunk, hogy majdnem tiszta föld legyen. 

Nos, a fentiekhez még csupán annyit, hogy mi soha nem forgattuk a komposztot, mégis elkészült, ha kissé lassabban is, mint abban a kertben, ahol havonta átforgatják. Egy év alatt nekünk is jó házi fekete földünk lett mindig, pedig ezt az egy munkát megspóroljuk. 

Mivel az én férjem ugyanúgy nem fél a kerti munkától, mint én, csak sokkal jobban bírja fizikailag, ezért mi nem helyben komposztálunk, vagy legalábbis nem ez a jellemző. Ha valamennyi hulladékot ott is hagyunk, a nagy részét elhordjuk, külön komposztáljuk, majd komposztként visszahordjuk, és mulcsként elterítjük.  

De miért is? 

1. Ezt a növényi anyagot az ágyás felszínén vagy a fák alatt hagyva, jóval hosszabb idő alatt lesz belőle a növények számára hasznosítható tápanyag, mint a komposztálóban. Ilyen vékony rétegben nem keletkezik olyan hőmérséklet, mint a komposzthalom belsejében, a gilisztáknak és rovaroknak is föl kell jönni a felszínre, hogy az aprítást elvégezzék, úgyhogy az egész bomlási folyamat lelassul. És addig csak növényi “hulladék”, ami vékony rétegben takarónak nem túl sokat ér, s egy idő után már szépnek sem nevezném. Sajnos ugyanis rendmániás vagyok. :) A kert nekem legyen természethű, de ne az elhalálozott növénymaradványok temetője! Az a komposzthalom. De a fenti két dolognak (természetes aprítógépek ill. hőmérséklet) még két fontos következménye van.  
2. Aki komposztált már, tudja, hogy a  komposztban fehér “kukacféle” leledzik, nem is kevés. A rózsabogár nagyon szereti petéit a komposztba rakni, mert ott elhalt növénymaradványokat lát (vagy érez?), amely a rózsabogár cserebogár pajorhoz hasonló lárvájának kedvenc tápláléka. A rózsabogár pajor is a természetes “aprítógépek” közé tartozik a komposzthalomban. Igen ám, de nem nagyon szeretném, hogy – látván a sok finom csemegét – a rózsabogarak az évelőágyásomat telepakolják petével, s a pajorok, ha netán nincs elég hulladék, akkor az általam kevésbé hulladéknak tekintett növényi részeket is megkóstolják. Lehet, hogy nem így lenne, és én szeretek kísérletezni, de ezt nincs kedvem kipróbálni.
3. A komposzt belsejében az intenzív baktériumtevékenység miatt elég magas hőmérséklet alakul ki. Sajnos nem annyira magas, mint az ipari méretű komposztálás esetében, ahol 90° C is lehet, de azért annyira talán, hogy némely oda bekerült kártevő peték és kórokozó spórák vagy egyéb szaporító képletek a poklok poklát éljék meg, és elégjenek, mielőtt nekem újabb gondokat okozhatnának a kertben. Az ágyás tetején lévő vékony hulladékrétegben viszont biztos, hogy soha nem lesz kemence-klíma, úgyhogy ha a növény elszáradt lombján van még lisztharmat vagy egyéb gombaspóra – hát az ott szépen át is telel, s tavasszal újrakezdi nem éppen áldásos tevékenységét.
4. Azt is tudhatja, aki komposztált valaha, hogy a hatalmas mennyiségű zöld anyag mennyire összeesik, milyen kevéske marad, mire földdé válik. Igaz, hogy anyag nem vész el, de a zöld-ség nagy része sajnos víz, ami elpárolog. (Ezért is érdemes zöldön kívül “barna” anyagot is tenni bele, vagyis fás részeket, kartont, konyhából származó zöldséghéjat, ilyesmit.) Az ágyásban hagyott növénymaradványokból tehát vajmi kevés humusz lesz, sok év kell ahhoz, hogy ott érdemi termőföld alakuljon ki. A komposztot viszont mi vastag rétegben szoktuk kitenni. Logikusan merül fel a kérdés, hogy de hát miből, hiszen ugyanannyi alapanyagból lesz az is? Nyilvánvaló, hogy a kertből összegyűjtött alapanyag nem elég arra, hogy utána az egész kert vastagon kaphasson komposztot. Viszont egyik évben egyik ágyás kap vastagon, a másik csak minimálisat, vagy semmit, a következő évben fordítva. Ezt sem én találtam ki, hanem Monty Dontól tanultam, akit talán már a magyar kertészeknek sem kell bemutatni. Úgy vélem, hogy így hatékonyabban tudok segíteni a növényeknek, mint ha minden évben csak egy egészen kevéskét kap mindenki. A vékonyabb faágakat, amelyeket minden évben nagy mennyiségben nyerünk a cserjék metszéséből, aprítógéppel “ledaráljuk”. Ezt nem szoktuk a komposztra tenni – bár oda is jó lenne – hanem többek között talajtakarásra használom ott, ahová nem jutott komposzt. Mert a talajt takarni kell, ez tény.

Nem akarom azt mondani, hogy ez az egyetlen jó megoldás, sem azt, hogy esetleg 10 év múlva nem fogok mosolyogni egykori magamon, amikor még ide-oda szaladgáltam a komposztnakvalóval és a komposzttal. Amit leírtam, azt MOST így gondolom. Tulajdonképpen nem lenne rossz kísérleti ágyásokat készíteni, és kipróbálni ezt is, azt is egyidejűleg. Talán egyszer…